Múlt hét pénteken két osztálytársamat fotóztam. Ágit és Dávidot. Mindkettőt jól ismerem, Dávid már negyedik éve a padtársam, Ágit pedig még régebbről ismerem, már az anyukáink is egymás mellett feküdtek a szülőszobában. Szóval a munka nem volt nehéz velük. Sok nevetéssel és ökörködéssel tarkítottan telt a fotózás.
Helyszínként a döbröntei várromot választottuk. Nincs messze, kocsival negyed óra alatt oda lehet érni Pápáról. A szuper helyszín adott volt, de az időjárással nem volt szerencsénk. Délelőtt, amíg a suliban senyvedtünk, örültem, mert a nap gyönyörűen sütött. De ahogy közeledett az órák vége, úgy gyűltek a felhők az égre. (Ejha, ez még rímelt is. Na jó, egy kicsit…) Így 3 órára, amikor indultunk, “gyönyörű” összefüggő felhőréteg alakult ki fölénk. Esélyt sem láttam rá, hogy a mai napon még megpillanthatjuk a Napot. Ezenkívül, lévén november eleje, hideg is volt. Ami nekem annyira nem baj, mert jól fel tudok öltözni, de Ági több ruhát is hozott, amik nem épp elsődlegesen a test melegen tartására készültek.
A várnál sem volt több napfény a vártnál. Kezdtem megijedni, hogy most akkor mégis hogyan fotózunk. Szerencsére volt annyi eszem, hogy hozzak vakut, így tudtam lőni pár vakus képet a várfal tövénél. Ágival kezdtem, amíg Dávid a meleg kocsiban ücsörgött. (Ugye, hogy egy lovag? Én is mindig ezt mondom neki!) De azért párszor előjött, hogy benyomjon néhány poént, vagy megjegyezze, hogy milyen jó idő van az autóban és hogy, esetleg nem fázunk-e! De Ági nagyon jól viselte a hideget, nem nyafogott, hősiesen mosolygott. Lett is jó pár ígéretes fotó.
Kb. fél óra után elküldtem, hogy olvadjon ki a kocsiban és szóljon Dávidnak, hogy ő következik. Dáviddal is jó volt dolgozni, bár neki kicsit többet kellett “könyörögni” egy-egy mosolyért. Közben a vakut is eltettem és csak a természetes fényeket használtam, lévén a felhőréteg úgy viselkedett, mint egy hatalmas softbox, lágyította, szétszórta a fényt. Így az árnyékok teljesen eltűntek az arcokról. A fényképezőn visszanézve a színek nem voltak túl élénkek, de ezen majd a Photoshop segít, gondoltam. Csináltunk még pár kört, mindkét “modellem” többször váltott ruhát, így sötétedésre jó pár képpel szállhattunk be a kocsiba, ahol már egy nagy termosznyi meleg, mézes tea várt ránk. Hazafelé pedig maximumon ment a fűtés a kocsiban, hogy minenkiről eltűnjenek a jégcsapok.
Itthon aztán elkezdtem előhívni a képeket. Ekkor jöttem rá, hogy talán még szerencsének is tekinthetjük, hogy felhős volt az ég. Sehol egy árnyék, csak szép nyílt tekintetek és hatalmas mosolyok. A fotókat már kézbesítettem is az alanyoknak, remélhetőleg már ott díszelegnek a Facebook adatlapjaikon! Ti pedig itt nézhetitek meg őket!








Social Media